2016. január 4., hétfő

Ott fent a Kert

Kézenfekvő a kérdés: ha már beláttuk, hogy a közösség jó is lehet, rossz is, mit kellene tenni azért, hogy lehetőleg jó legyen?
Kézenfekvő a kérdés, de naiv is, ha valóban ezzel kezdenénk. Ennél már csak az lenne naivabb kérdés, ami viszont, mi tagadás, szinte naponta elhangzik: mitől lennénk boldogak?
A jó közösség eszméjéhez, de különösen a jó közösség gyakorlatához hosszú út vezet el. Úgy festünk, mint akik egy csodálatos hegyet akarnánk meghódítani. Nem egy zord szikás-havas-jeges Himaláját, hanem egy olyan hegyet, amelynek teteje egy napfényben fürdő pompázó paradicsomi kert. De nehéz meredek lejtőkön kell felküzdenünk magunkat. Egyesek többször megpróbálkoztak elkeseredett rohammal, egyenesen a célra törve. És ez rendre tragédiával végződött. Voltak próbálkozások, amikor egész népek vonultak és megfontoltan haladtak a hegyet körbejáró szerpentinen. Melyik negyven évig, melyik négyszáz évig. De azután jött egy alattomos rész, és a vándorok mélyebbre csúsztak, mint ahonnan indultak.
A vándorlás megpróbáltatásai közösséggé, igazi néppé teszik a tömeget.
A visszazuhanás szétzúzza ezt a közösséget. Mindenki magát menti, mindenki mindenkinek ellensége – vagy legalább ezt hirdetik az új hangadók.
Mindig van mélyebb, de ezzel együtt a zuhanás idővel elakad, ki-ki valahol valamibe megkapaszkodik, aztán fel is tápászkodik… És idővel újra a hegy tetején lévő paradicsomi kertre veti tekintetét.
Nincs mit tenni, a kert húzza a szíveket. Újraszerveződik a hegy meghódítása, az új vándorlás, az új közösség.



* * *

2016. január 2., szombat

Ember és közösség

A közösség azon – szerencsés? – fogalmak közé tartozik, amelyekről ösztönösen pozitív, nemes gondolatok jutnak eszünkbe, mint például a szeretet, a tudás, a munka, az erkölcs.
Nem kevesen viszont kezdettől, sokan mások pedig könnyen szkeptikussá válnak. És igen, fontos becsületesen kimondani: a közösség nem valami elrendelés szerinti idill. A közösség lehet jó, és lehet rossz. Senki ember nem születik jónak, vagy rossznak. Azzá lesz. Közösségekből sincsenek örök közösségek. A közösségek születnek, és meghalnak. Közben pedig ezerszer is át tudnak alakulni. Paradicsomot tudnak mintázni. És poklot. Többnyire pedig azt, amivé magunk tesszük hétköznapjainkat.
A közösség egyszerűen van, életünk meghatározó része. Ahogy mi magunk is meglehetősen meghatározó része vagyunk saját életünknek. Akkor is, ha ez néha egyeseknél nem szembeszökő.
A közösség az ember számára olyasmi, mint a dimenzió a fizikai test számára. Amely nem tud létezni, ha nem zuppan egy három dimenzió által kifeszített sarokba. Mi szerencsések vagyunk: közösségek ezrei közül választhatunk. Nem mindig könnyen.
Kettőt nem válogathatunk: egy az anyánk, és egy az emberiség.



* * *